A sellő motívum velünk van kultúrtörténelmünk kezdetei óta (Odüsszeia) és ma is intenzíven része az életünknek, hiszen vagy az óriásplakátkról mosolyognak ránk a sellőbarbik, vagy sellőkorszakát éli a gyerekünk- esetleg mi magunk vagyunk lelki hovatartozásunkat tekintve sellők… Amikor elkezdek gondolkodni ezen, akkor elmerülök egy kérdéstengerben… Miért?… Mit tud ez a motívum, amitől ennyire népszerű? Szélsőségesen feminin motívum lenne? Ha igen, miért? Attól, hogy egy szexualitás előtti vagy feletti állapotot idéz meg? Vagy épp ellenkezőleg: a végzet asszonya szindróma üt be az elérhetetlenségével? Amikor “sellők vagyunk”, akkor miért jó sellőnek lenni? A víz alatt az önmagunkkal való kapcsolódást és a szabadságot éljük meg? Vagy csak kicsekkolunk az emberlét ólmos nehézségei alól? Tudat alatt, sejtszinten szeretünk emlékezni azokra az időkre, amikor még tenger borította a Földet és zöldszemes ostorosként úszkáltunk? Vagy magzatkorunk iránti nosztalgia lenne? Annyit kattogtam ezen, hogy inkább készítettem egy sellő sorozatot.